2016. július 28., csütörtök

0. Fejezet - Visszaemlékezés

Crystal Fox


Az a pénteki nap nagy nap volt. Barátnőm, Ruth születésnapi partija. Sosem bízta a véletlenre, mindig meghívta a fél sulit, hogy garantáltan sokan elmenjenek az ünnepségre. Azt sem bánta, ha idegeneket is hívtak magukkal a vendégek, elvégre a hangulat számított, az volt a lényeg, hogy a születésnapja  emlékezetes legyen. A szülei állati jófejek. Jóformán mindent megengednek neki.
Én is a partira készülődtem. A tükörben megigazítottam a ruhámat, majd hátrasöpörtem egy tincset az arcomból. Tudtam, hogy Dylan is ott lesz és ez épp elég volt, hogy elmosolyodjak. Igaz, hogy utoljára azon a reggelen találkoztam már vele a suliban, de mindig izgultam amikor vele kell lennem. Egyszerűen hányingerem lett és úgy éreztem, mintha csak először kellene elé állnom. Ruth nem szerette őt, igazából nem is tudom, miért. Mindig azt hajtogatta, hogy rossz hatással van rám, hogy mióta vele vagyok megváltoztam és ostobán viselkedek az emberekkel. Ami szerintem nem igaz. Dylan volt a legaranyosabb fiú, akit valaha ismertem. Igaz kissé lázadó volt, de attól még velem nagyon aranyos. Azt hittem minden rendben köztünk, ha bajba kerülnék azonnal megvédene és, hogy fontos vagyok neki. Igaz, Ruth születésnapjától sem vártam csodákat. Mégis az lett a legszörnyűbb napom, amit valaha átéltem. Emlékezetes volt. Emlékszem, hogy elég hamar elindultam otthonról, hisz mégiscsak a legjobb barátnőmről volt szó.
- Indulhatunk? - kérdeztem apám elé állva ő pedig kérdőn rám. Tudtam, hogy nem szerette a testhezálló ruhákat rajtam, de valamiért mintha szándékosan idegesíteni akartam volna őt vele.
- Nincs még túl korán? Húsz perc az út, még van egy csomó időnk - ezzel a mondatával visszanézett a tévére, amiben már fogalmam sincs milyen adás ment, annyira nem izgatott. Amikor észre vette, hogy nem mozdulok mellőle és továbbra is őt bámulom feladta, és inkább idegesen felpattant a kanapéról, majd az ajtóhoz sétált. Én győztesen vigyorogtam, majd én is követtem őt az autóhoz.

A buli a szokásos volt. Különböző programokkal szórakoztatták a vendégeket, Ruth szülei pedig kínos és vicces történeteket meséltek lányukról. Bár ez nem tudom miért volt szükséges. Akinek nem az volt az első bulija náluk, az szerintem már az egész napirendet fejből tudta. Egészen jól telt az egész nap, mondjuk Dylannal nem igazán beszéltem. Amikor a barátaival volt nem igazán szerette, ha odamentem hozzá. Két év elteltével rájöttem mennyire egy seggfej volt velem, én pedig ezt akkor nem vettem észre. Elvakítottak a rózsaszín felhők.
A torta már meg is érkezett.  A hátsó kertben voltunk, mindenki az asztalhoz gyűlt én pedig mikor észrevettem, hogy a Dylan melletti hely üres, azonnal elfoglaltam azt. Mindenki énekelni kezdett, ezért én is beszálltam. Ruth bambán vigyorgott, az anyja pedig egy csomó fotót készített. A szülinapos behunyta a szemét, hogy kívánjon valamit és ekkor valaki sikítani kezdett. Olyan volt mint a filmekben. Minden szép és jó, talán tökéletesebb nem is lehetne és ekkor jön a csattanó... Ami általában a legizgalmasabb része az egésznek, de még sosem volt addig részem igazából egy ilyen helyzetnek. Mindenki azonnal a sikoltó lány irányába nézett ő pedig az ajtóban álló fiúra mutatott. Ruth bátyja volt az. Nem értettem aggodalmának okát, míg észre nem vettem, hogy csupa vér az eddig még fehér pólója. A lélegzetem is elállt, rosszul lettem a látványtól. Mi történt vele? Hol volt eddig? Megannyi kérdés foglalkoztatott. A fiú szülei azonnal odarohantak hozzá. Mintha úgy láttam volna rajta, hogy mondani akart valamit. Mindenki kiabálni kezdett, volt aki elég extrém módon átmászott a szomszéd kertjébe a kapun keresztül. Viszont engem csak a vérző fiú foglalkoztatott. Meg sem bírtam mozdulni, egyszerűen mintha valami nem engedte volna, hogy felálljak.
- Még mindig a házban van - egész halkan mondta, de még is hallhatóan. Ez volt az a pillanat amikor már teljesen pánikba estem. Valamiért elkezdett könnyezni a szemem, hirtelen mintha bőgőroham jött volna rám. Tudjátok, az az érzés amikor megfájdul a torkod és ahelyett hogy sírnál csak hápogsz mint egy elmebeteg. Egyesek azt kiabálták, hogy haza akarnak menni, mások pedig a szüleiket hívták. Kezdett hányingerem lenni az egésztől. Az oldalamra pillantottam. Ő már nem volt ott Dylan, akitől segítséget vártam - magamra hagyott.
Ekkor láttam őt utoljára.
Valahogy nem is vártam tőle mást. Azért mélyen legbelül talán reménykedtem benne, hogy fontosabb vagyok neki ennél. Magamra maradtam, már azt sem tudtam, hogy van Ruth. Szinte senki nem mert bemenni a házba. Sokan a kerítés mászást választották, ami talán nem is volt rossz ötlet, csak nekem tuti nem sikerült volna és egyszerűen annyira féltem, hogy soknak tűnt az út a kerítésig. Ezért azt a bátor megoldást választottam, hogy bemászok az asztal alá. Fedett volt, így elrejtett mások elől. Azt hiszem perceket töltöttem ott. Csak zokogtam és próbáltam felhívni a szüleimet. Egyszerűen nem vették fel. Zavaros volt az egész, nem igazán emlékszem tisztán. Káosz. Körülbelül tíz perc múlva már a rendőrök könyörögtek engem ki az asztal alól, azzal nyugtatva, hogy már biztonságban vagyok.
Hetekkel később elköltöztünk egy másik városba, mivel a szüleim nem tartották ezek után biztonságosnak a környéket. Dylan a suliban is elkerült, legalábbis egyszer sem láttam. Nem keresett fel, ezért nem tudta, hogy elköltöztem. Nem éreztem szükségét az elköszönésnek.